Gyermek Versek

Arany László költő és népmesegyűjtő volt. Hozzá írta Petőfi Sándor ezt a versét 1847-ben.

ARANY LACINAK

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe...
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? elment a kúthoz.
De nem volt viz a vederbe’,
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Meritette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?... nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott...
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát...
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge,
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se’ rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan...
Itt van...
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!

Egy gyermekről és a rámosolygó piros almáról szól ez a kedves vers.


EGYSZER ÉN A KIRAKATBAN
 
Egyszer én a kirakatban
olyan almát láttam:
mikor néztem, rám nevetett
pirosan és bátran.
 
Van nekem is egy kis almám,
szomorú, nem bátor,
mint a kicsi kutya, hogyha
elviszik anyjától.
 
Lehet, hogy csak gyerekalma,
s vágyik még a fára:
ringatgassa, altatgassa
édesanyja ága.
 
Szél fürössze, nap törölje,
s hogy ne fázzon éjjel:
szálljon hozzá egy jó csillag,
s takarja be fénnyel.
 
Alma, alma, bárcsak mostan
olyan csuda esne:
az én almám nem is alma,
piros labda lenne!
 
Fölhajítanám a plafonra,
a falakra szállna -
bárcsak olyan alma volna,
hogy labdává válna!
 
De ha aztán megint alma
lenne, azt szeretném:
előbb játszadoznék véle,
azután megenném!

Névnapi mulatség dínom-dánom vigasság. Nagyokat mondó vers ez.

Csali mese

Sípolnak, dudálnak
Pásztor udvarába,
Almaképű gulyásné
Szép neve napjára,
Nyitva van az arany kapu,
Ott vigad az egész falu.
Párisból, Szőregről
Jönnek a vendégek,
Londonból, Kőrösről,
Gazdagok, szegények.
Szép királykisasszony
Üveges hintóba,
Hófehér hat lovon,
Gyémánt a patkója.
Vörös bécsi hóhér
Egy nyikorgó taligán,
Vásárhelyi biró
Sántalábú paripán,
Libapásztor leányok
Karonfogva grófokkal,
Csillagruhás herczegnők
Nagykalapú tótokkal,
Fürge czigánygyerekek
Hánynak czigánykereket.
Almaképű gulyásné
Ül egy rosz sátorban,
Pávatollas kamarás
Legyezgeti ottan.
Sátor előtt, a ki elmegy,
Hódol, bókol,
Almaképű gulyásnénak
Kezet csókol.
Kimutatja jó szándékát,
Sorba rakja ajándékát,
Van ott minden: pipikendő,
Nagy fakolomp, piczi csengő,
Sárga csizma, kordován,
Vajda vette Moldován,
Bokorugró szoknya,
Mindig pergő rokka,
Fali tükör, sótartó,
Szita-szita, szakajtó,
Szóló szőllő, csengő baraczk,
Bécsi bicska, boros palaczk,
Gyúró deszka, gyöngykaláris,
Krinolin és kalamáris,
Icza-ricza,
Pattogatott kukoricza,
Répa, retek, mogyoró,
Legalább is millió,
Rózsa, szegfü meg liliom,
Fodormenta, bazsalikom,
Kiskáté, nagykáté,
Benne meg szent Máté,
Szépen dalló varjú,
Háromlábú borjú,
Rókafogta csuka,
Csukafogta róka,
Vargafogta mindakettő...
Még mi, tudja a teremtő!
Összehányva garmadába,
Elhordanám harmadába!
Egy kis csacsi kiabál:
«Tudja Pál, mit kaszál!
Rétes ide, rongyos!
Kalács ide, fontos!
Tyúk ide, búbos!
Hol a teli butykos?
Kukoriczamálé,
Éljen a gulyásné!»
«Éljen! Éljen! Éljen!»
Kiabálják éhen.
A szakácsok, kukták
Főzik is a buktát,
Csiga-biga, béka,
Van vagy kilencz véka,
Kakuk, bankapecsenye.
A' lesz csak a csemege!
Szolgálók a kert alatt
Tisztogatják a halat,
Kivetik a pattantyúját,
Gabi, Matyi pattogtatják.
Ucczu! megijednek
Bezzeg a vendégek,
Kereket oldanak
Gazdagok, szegények,
Szép királykisasszony
Üveges hintóba,
Ill' a berek, nádak-erek,
Mintha nem lett vóna.
Vörös bécsi hóhér
Döczög a rosz taligán,
Vásárhelyi biró
Sántalábú paripán,
Libapásztor leányok
Futnak ám a grófokkal,
Csillagruhás herczegnők
Nagykalapú tótokkal,
Fürge czigánygyerekek
Hánynak czigánykereket.
Magam is ott voltam,
Ijedtemben majd meghóttam,
Rókafogta csukán,
Csukafogta rókán
Én is elkotródtam.

A galagonya tövises cserje vagy kicsi fa a rózsafélék családjából származik. Május-júniusban virágzik, összel elindul téli álomra.

A GALAGONYA
 
     Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
        ruhája.
     Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
        magába.
     Hogyha a Hold rá
        fátylat ereszt:
     lánnyá válik,
        sírni kezd.
     Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
        ruhája.
 

A gyermekek belső világa és maguk elképzelt barátai, akikről senki nem tudhat, ezek a gyermekkorhoz tartozó titkok.

GYEREKNEK LENNI AZÉRT ROSSZ

Gyereknek lenni azért rossz,
mert igazán sehová
nem tartozol.
Persze nagyon klassz,
hogy derék szüleid vannak
és egészen tűrhető testvéreid
- ha vannak -
mégis
nincs semmid, amit magad választottál.
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém
és akiről ők nem is tudnak.

Dér Janó egy olyan Jégmanó, akinek mindene jégből van, még ő maga is.

 Jégmanó

Dér Janó, a jégmanó,
a jéghegy tetején lakott,
jégvárában minden jég volt,
vagy ha nem, hát megfagyott.

Jégből volt a ruhásszekrény,
jég a szőnyeg, jég a polc,
jég az asztal és a szék is,
jég a könyv is, mind a nyolc.

Jégágyának jég a lába,
jégpehely a paplan rajta,
jégkocka a párnácskája,
fején jég a hálósipka.

Jégkása az eledele,
jégcsapból az itala,
mégsem fájdult meg a torka,
bár hideg volt, mint ő maga.

Jég a feje, jég a teste,
jég a keze, lába,
jégből volt a szíve is,
nem is volt barátja.

Hangulata is jeges volt,
nem szeretett senkit,
mérgelődött, morgolódott
napkeltétől estig.

Egyszer aztán jött a tavasz
tündérlány képében,
meglátta a jégmanó,
s megdermedt mentében.

Ilyen szépet addig ő
még sohasem látott,
pedig igen jól ismerte
a nagy jégvilágot.

Melegség öntötte el
egész szívét, lelkét,
a forróláz is kirázta
szegény fagyos testét.

A hirtelen fellángolás
nem vezetett jóra,
Dér Janóból nem maradt más,
csak egy szív alakú tócsa.

Boszorkány házatáját, szokásait, életét mutatja be ez a vicces versike.

 Banya tanya

Banya tanyán, pókhálók közt    
mendegélt egy boszorkány.    
Foga egy volt, az is törött,    
Holdfény csillant vasorrán.    

Csillagpettyes éjszakákon    
Tüzet gyújtott udvarán,    
Kuvik szólalt fenn a fákon,    
Surrant sok-sok furcsa árny.    

Sárkányfogat, kígyót, békát    
Beleszórt egy katlanba,    
Varázsigét mormolt némán    
És a tűzre felrakta.    

Szikrázott a bűvös katlan,    
A bájital rotyogott,    
A boszorkány csendben, halkan    
Kavarta és motyogott.